ﻤﻌﺑﺩ ﺼﺣﺭﺍ

Sivatagtemplom

A sorozat készítésekor két fő képi elem jelenléte foglalkoztatott. A díszlet, melyhez civilizációtól mentes helyszíneket kerestem; illetve a képen szereplő alak, melyhez az iszlám világra jellemző női ortodox viseletet választottam. Vizuális szempontból a homokszínű, egynemű térben elhelyezett fekete alakok kontrasztja érdekelt. Lelkileg a vallásosság állapota foglalkoztatott; nőként az iszlám nő vallásossága.
Beszéltem egy nikob-ot viselő asszonnyal, akivel megegyeztünk abban, hogy a természet nemcsak szerintem, de az iszlám hit szerint is tekinthető templomnak; bárhol imádkozhatunk. Számára a nikob (csak a szemeket láttató női sál) is az állandóan jelen lévő szent helyet jelentette.
Úgy éreztem, hogy sorozatom készítésével nem mondok ellent, sőt támogatom kultúrájukat és hitüket. Ennek ellenére több konzervatív gondolkodású oázisban élő férfi kifogásolta, hogy miért ábrázolok nőket “gyámjaik”, a férfiak nélkül. Ekkor értettem meg, hogy a képeim már önmagukban lázítanak; a vidéki lakosság tradícióinak nem felelnek meg. Öntudatlanul olyan szabadságot álmodtam az iszlám nők számára, mely sokuknak nem adatik meg.
Képeimen nem egy elképzelt valóságot, hanem a női lélek belső szabadságához vezető út állapotait szeretném megjeleníteni szürreális képi eszközökkel. Sorozatomat négy részre osztottam. Az első rész az elfogadó hétköznapokat – prológus, a második rész egy felfokozott lelkiállapotot – aktív megnyílás, a harmadik a lelki béke és belső felszabadulás állapotait – megnyílt lélek – jeleníti meg. A negyedik, lezáró rész – epilógus – magányos belső út, az igazi belső forrás megtalálásáról szól. Képeimmel kétfajta változás lehetőségére szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik az egyenjogúság számomra természetes igénye: szeretném, ha enyhülne a gyámság tradíciója. A másik azonban az, hogy szeretném, ha a materiális világ megnyílna a metafizikus sík, az amateriális szemléletmód, a kollektívbe olvadó egyéni út keresése felé.



Desert temple

While making this series, I was occupied with two main visual elements. Firstly the scenery, which I was looking for; places with no traces of civilisation. Secondly, the character of the picture, for which I chose the orthodox female clothing typical of the Islamic world. From a visual aspect, I was interested in the contrast of the black characters placed against a sand-coloured homogenous space. Spiritually, I was focussing on the state of religiousness; and as a woman, especially on the religiousness of the Islamic woman.
I talked to a woman wearing a nicob and we agreed that, not only from my point of view, but also according to the Islamic belief, nature could be regarded as a church; we can pray anywhere. For her, the nicob (female scarf covering all but the eyes) also meant the ever-present sacred place. I felt that, by making my series, I do not disagree but rather support their culture and religion. However, several conservative-thinking men living in oases criticised me for picturing women without “their guardians”, the men. It was then that I understood that my pictures themselves incite; they are not acceptable to the mentality of the countryside. Unwittingly, I dreamt a freedom for Islamic women that is not available for the majority of them. What I would like to visualise in my pictures is not an imagined reality, but the phases of the path leading to the internal liberty of the female soul, using surrealistic visual tools. My series consists of four parts. The first part illustrates the acceptance of everyday life – prologue; the second one pictures an intensified spiritual state – active opening up; the third one demonstrates the stages of spiritual calm and internal emancipation – opened soul. The fourth, closing part – epilogue – is about finding the lonely internal path, the real internal source. With my pictures, I would like to draw attention to the possibility of two kinds of changes. One of them is the need for equality, which for me is natural: I would like to see a relaxing of traditional guardianship. The other thing I would like is the materialistic world opening towards the metaphysical, ‘amaterialistic’ aspect, the individual quest eventually merging in the collective.