Kairó újabb nevezetességei

Február 26.

Másnap nem úsztam meg: Gizába mentünk. Előtte felkerekedtünk, hogy fényképet csináltassunk leendő diákigazolványunkhoz, s míg a kép elkészülésére vártunk, benéztünk abba a CD boltba, amit előző este Joël mutatott nekünk. Vettünk végül egy CD-t Om Kalthoumtól, az Enta omry-t, s az elkészült fényképekkel felszerelkezve a Joël által kijelölt helyre indultunk. De csak idáig jutottunk, mert nem találtuk meg, ahol az igazolványokat készítik. Kínosan nevettünk Joëlen, hogy lám-lám, a Samsz-ra is azt mondta, hogy híres, és erre is azt mondta, hogy bárki megmondja az utcában; hát nem így történt. Fogtunk hát egy újabb taxit, és irány a piramisok! Az egyik már a láthatáron magasodott, amikor egy fazon rárivallt a sofőrre, hogy a másik bejárathoz vigyen bennünket, s egy ötvenfontos jegyet mutogatott. Mondtuk, hogy nem akarunk variálni – s mivel én már egyszer majdnem csőbe kerültem – nagyon határozottan ki is álltam ezen álláspont mellett, amire szükség is volt, mert a fazon kétszáz méteren át a csomagtartón ülve utazott a taxin, s csak miután többször üvöltve közöltem én is és a taxis is vele, hogy kopjon le, tett le lassan céljáról. Azt nem tudom, hogy van –e másik bejárat, vagy mi van ott. Én attól tartottam, hogy tevegelni akarnak majd vinni minket még nagyobb összegért. Egyébként már belátom, hogy nem lett volna akkora hülyeség száz fontért bejutni tevén a piramisokhoz – amit anno Julival kialkudtunk; mert akkor ugyan dupla annyiért, de láthattuk volna az egész piramis együttest távolról is a dombról. Most ötvenért sétáltunk be fejenként. Micsoda élmény volt! – mondhatom. A piramisok ott magasodtak hirtelen aszfaltúttal és elkerítő zsinórral körülvéve. A kőkockák valóban ember nagyságúak, és a kocsi fogatok, nem mind olyan rámenősek, mint a tevésemberek. Mi mihamarább leültünk, s majszolni kezdtük a reggel az Alfy Bey cukrászdában beszerezett süteményeket.

Felmásztunk valami romokra, ahonnan az őrök letessékeltek, s aminek a lábainál egy teve modellkedett nekünk a csoportképhez. Persze a tulajdonos rögtön tartotta volna a markát, de mi elutasítottuk, hiszen nem ültünk fel a tevéjére.

Aztán egy nyuvasztó pisilési kör után – az egész területen úgyszólván nincs WC – bejuthattunk volna a közepes méretű piramisba huszonöt fontért, de az őr azt akarta, hogy tegyem le valahol a fényképezőgépemet. A tököm tele volt az egésszel, de Anyuval eljátszottuk, hogy ő berakja a gépet a hátijába, s előrement. Én meg kicsit késve utánalibegtem, mondván, hogy leadtam a gépemet a jegyszedőnél. Egy nagyon szűk abszolút levegőtlen, fullasztó járatban haladt az oda és a visszatartó sor fejlehajtva lefelé egy egybefüggő vasalt fatalpfán. Az ember csak arra tudott gondolni, hogy mikor lesz már vége. Aztán egy kiálló odalenn, valahol a földfelszín alatt harminc méterrel, itt várt rám Anyu a nagy hátizsákkal. Szegénynek biztos nehezebb lehetett ezzel a súllyal nyomulni. Aztán lássatok csudát, innen egy pontosan ilyen szűk járat vezetett felfelé pontosan ennyi ideig a sírkamrába. S a sírkamrában mi volt? Na mi? – Semmi. Teljesen dísztelenül egy nyitott szarkofág. Nem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy újonnan helyezték az egészet oda. Itt a vége. Erre volt a nagy felhajtás. A piramis tömör kő, csak a közepén van egy terem, amit a föld alól lehet megközelíteni. Nahát! Ezt le kellett fényképezni, ha már itt voltunk. A komoly előkészületeket nem mertem megtenni, csak feltartottam a gépet, de éppen olyan krimihangulatú lett, mint amennyire tartottunk attól, hogy az őrök lefülelnek bennünket. Aztán Anyut megkértem, hogy csináljon ő is egyet, s ezt nem kellett volna. Kishíján elvették tőle a gépet, s határozottan kitessékeltek minket. Kiszaladtunk a bejáraton, bottal üthették a nyomunkat.

Az öreg Szfinx hátulról nem tűnt másnak, mint egy nagy kőgomba – Anyu szerint valami vulgárisabb – s ezt meg kellett örökítenünk. Ekkor történt, hogy egy Alberto nevű fiú elkezdte rágni a fülünket, hogy nézzük meg a terület eldugott értékeit vele: szobrokat, sírkamrákat. Én hajlottam rá, mert kedves pofija volt, sőt, tizenhét évesen már meglett férfinek látszott, és egyébként is vonzó volt megnézni itt azt, amit más nem néz meg. Mondta ugyan, hogy siessünk, mert bezár különben a Szfinx, de ha már eljöttük vele, ’we took our time’. Például megörökített Anyu ezzel az állítólagos Ramszesz-testtel, melynek szerinte a felsőteste az Egyiptomi Múzeumban van. Akár igaz, akár nem, jó sztori volt. Aztán sírkamrákat mutogatott, melyről azt állította, hogy itt szerelmeskedett a fáraó és a felesége, s hogy most is jó illat van még itt – biztosan ő tömjénezte be, bár csak nagyon gyengén érződött.

Alig értettük, amit magyaráz, de nem lankadt. Itt laktak. – mondta. De kik? A piramisépítők? Vagy a fáraó maga? Nem a tények voltak a lényegesek, hanem Alberto kiállása és talpraesettsége. Végiggondoltam, hogyan szedett rá bennünket, hogy jöjjünk el vele. Micsoda érzékük van a csábításhoz! Elkezd picit beszélgetni, majd elárulja, hogy vannak itt még titkos dolgok, melyeket a belépőjeggyel meg lehet tekinteni, hát miért ne tennénk. A végén persze kiderül, hogy nem öt fontot várt tőlünk a húszperces halandzsáért, hanem még a tizet is kevesli. Mondta, hogy általában húsz-huszonötöt szokott kapni. S még valami: az ötöst az őrnek adja oda. Áhá! Szóval akkor mégsem olyan ingyenes ez a kis túra. Aki huszonötöt ad neki, az éppannyit fizet, mint a belépőjegy a közepes piramisba!

Ezzel a manőverrel elértük, hogy mire odaértünk, a Szfinxhez már nem engedtek be minket, s így csak a rácson kívülről csodálhattuk. Nem baj, így is éppolyan Szfinx volt. Közben, és az egész piramis túránk alatt járkáltak körülöttünk a képeslapot és az ében- vagy nem ébenfából készült egyiptomi macska- és fáraószobrokat áruló lányok, gyerekek.

A naplementét megvártuk a hely méregdrága kávézójában egy ásványvizet szopogatva, majd mikor kitessékeltek bennünket a hamarosan kezdődő lightshow miatt, rögtön egy szegénynegyedbe csöppentünk. Kis lurkók tapperoltak körbe minket, de őket még le lehetett állítani. Végül már csak egy kisfiú maradt, de ő síró szemmel hajtogatta, hogy éhes. Többen lekoptatták rólunk, de mindig előkerült. Anyu elővett neki egy shatoo-t (Joël kedvenc csokispiskótája), s a kezébe nyomta. Megdöbbentem, amikor láttam a kisfiú hálás, boldog arcát. Elmentünk a főútig, de mivel nem vitt el bennünket egy minibusz sem, Anyu javaslatára visszamentünk a piramisok felé, de elkanyarodtunk az úttalan utcácskákba, ahonnan kisebb kóválygás után a piramisok területén találtuk magunkat. Le szerettem volna fotózni, ahogyan egy szamarat megpakolnak szénával, de beszólt az egyik fazon, aki hajigált, hogy mennyibe kerül, s elraktam a gépet. Hiába mondta a tulaj, hogy itt ő a góré, s nyugodtan fotózzak, addigra a szamár már úgyis odébbállt. Sebaj, azért csak leültetett és megteáztatott bennünket, míg el nem kezdődött az attrakció. Akkor felültetett minket a háza előtti kispadra, de onnan éppen a legnagyobb piramist nem lehetett látni, hát bemásztam a kisfalon, oda meg nem illett volna, de nem lett semmi gond. Később betessékelt bennünket homokfestő boltjába, s mutogatta a kevésbé és még kevésbé szimpatikus ruhadarabokat. Tényleg kedves, nyugodt ember volt. Ő is feleségül akart venni bennünket, mint sokan mások.

A nap felszabadító szakasza a minibuszozás volt mégis. Talán fejenként másfél fontban alkudtam meg a papucsos sofőrsráccal a piramisoktól a Giza városrész központjából induló metróállomásig. Ez a minibusz tök jó! Pöfög a többi autóval, de közben ki-beszállnak belőle az utasok, sőt sokan csak bekiáltják úti céljuk nevét, s a sofőr megmondja, hogy megy –e arra, vagy sem. Tehát olyan taxi, ami egyszerre 4-5 különböző fuvart bonyolít. Egyébként a normál taxinál sem ritka, hogy másodiknak még bekéredzkedik egy utas. De az volt mindezek mellett a jó ebben a minibuszban, hogy maga mellé ültetett minket a srác előre, és közben nagyon jó zenét nyomott. Arabul kellett vele mekegni, de főleg csak röhögtünk ezen azon. Nemrég mondta a dahabos Mahmoud, hogy a taxisok nagy része sokat szív. Ahogy visszagondolok erre a fiúra, biztosan be volt szívva.

A minibuszban még beszélgetésbe elegyedtem egy fiúval, akivel később együtt metróztunk vissza a Midan Tahrirra. Érdeklődött, hogy mit gondolok az iszlámról. Elmondtam neki, hogy az itt uralkodó vallásos életvitelnek sok pozitív vonatkozására figyeltem fel. Az emberek előzékenyek, segítőkészek, figyelmesek, kedvesek, mosolyognak, pozitív gondolkozásúak – persze nem tudom, csak sejtem, hogy ez legalábbis egy részben az ébren tartott erkölcsi tanításoknak köszönhető. Elmondtam azt is, hogy nagyon ellene vagyok a szélsőséges irányzatoknak, amikor a nőket, mint tulajdont féltve takargatják – de még azt is megértem, hogy az egyszerű emberek számára segítség ez a házastársi hűség betartására. Bizonygatta – bár szükségtelenül, hiszen tudom ezt – hogy a tanultabb réteg mennyire normálisan él, a nők dolgoznak, egyedül mászkálnak, s az iszlám csak erkölcsi bölcsője a családnak. Arról beszéltem neki, hogy Európában szellemi szabadság van, mindenki azt gondol, amit jól esik, s a kereszténység, mint az emberek többségének vallása nem jelenik meg a hétköznapokban, csupán a vasárnapi harangszó formájában – míg itt ugye kezdve a hajnal öt órás ébresztővel, napi ötször zeng egész Kairó, egész Egyiptom, s az egész iszlám világ a Nap járása szerint felosztott napi öt imádság időpontjában. Végül ő is, mint Siwában két szakállas emberem, előhozakodott a hívők végső őket meggyőző érvvel: ki alkothatta meg a világot, ha nem egy mindenható isten? Én erre csak annyit válaszoltam, hogy erről és Istenről is van egy saját képem, ami számomra kielégítő. Nem folytattuk, akkor, de elkérte az e-mailcímemet. Anyu szerint hálás volt nekem ez a fiú, mert valószínűleg kétségei vannak, és szomjazza a külső információkat.

Február 27.

Örömömre előző este megérkeztek Hosnyék. Reggel elbeszélgettem svéd csoportjának lánykáival. Kiderült, hogy egy egyszerű középiskola ez, s még csak nem is célzottan antropológiai fakultás. De Hosny megállapodásai kifürkészhetetlenek…
Említette Hosny, hogy este mennek egy izgalmasnak ígérkező koncertre az Egyiptomi Kulturális Központba. Kértem, hogy ha nem zavarunk, hadd csatlakozzunk majd.

Volt még egy mecset, amit meg szerettem volna nézni, mert mindenki ajánlotta: az Ibn Tulun Mosk. Ma ide zarándokoltunk el Anyuval. Sajnos ez sem működik, s így szépségével és puritánságával együtt ennek sincsen meg – ahogyan a Mohamed Alinak sem – az a misztikus légköre, amit keresek.

Felmentünk a mecset minaretjébe, s így teljesült Anyu kívánsága, miszerint egy pontról körbe nézhetett a városon. A látvány legmeghökkentőbb eleme a szeméttelep funkciót betöltő tetők egyike volt, melyen két kecske legelészett. Megdöbbentett odafent, hogy Anyu mennyire félt engem attól, hogy leesem. Fél méterre, vagy még többre álltam a kiálló szélétől, s könyörgött, hogy ne menjek kijjebb; de én nem vettem komolyan, mire sírni kezdett. Kérdeztem tőle, hogy miért? Két ok jutott eszembe. Az egyik az a gyerekkori emlék, amikor meglátott engem négy éves koromban egy darun felfelé mászni az irányítófülke közelében. A másik az, hogy van egy megérzése, hogy így fogok meghalni. Azt mondta, hogy egyik sem, csak többen haltak meg így az ismeretségi körében; az embernek ötvennégy évesen már van akkora élettapasztalata, hogy meg tudja becsülni az épséget és az egészséget, s mivel tisztában van vakmerőségemmel, ezért félt.

Sétáltunk még a büdös-koszos utcákon, mely nekem már nem tűnik fel, s nem is zavar úgy, mint az anyukámat. Hosszasan tudta nekem ecsetelni, hogy mennyire nem érti ezeket az embereket, hogyan képesek ekkora mocsokban élni. Később Shedi világosított fel bennünket Ras Sheitanban a Sínain arról, hogy hogyan működik a szemét elvitele Kairóban. Régen volt egy ember, aki jött a kis tolós kocsijával, és begyűjtötte a házakból a szemetet hetente egyszer. Aztán a város kormányzata – mivel ez a kiskocsi nem volt esztétikus, vagy ki tudja, milyen érdekektől vezérelve – megállapodott egy francia vagy angol céggel abban, hogy rendes kukásautókkal ezt a feladatot bonyolítsa le. Csakhogy ennek a kukásautónak sokkal többet kellett volna fizetni, s az emberek egyszerűen lemondták az autót, viszont akkor már a szemetes ember sem jött vissza többet. Ez ezt a padhelyzetet eredményezte, hogy az utcán halmozódik a szemét.

A Citadella alatt taxiba szálltunk, melyben már ült egy hölgy. Ez azon esetek egyike volt, amikor egy taxis párhuzamosan több fuvart bonyolít.

Este elmentünk vacsorázni a Gad-ba, oda, ahol azt a bizonyos egyiptomi palacsintát lengetik, s rendeltünk is kettőt, mindkettőből maradt még a holnapi útra is, olyan kiadós volt.
Utána igyekeztünk haza Hosnyékhoz, hogy le ne késsünk a nílusdeltai zenekar koncertjéről. Hasonlított a muzsika arra a kazettára, amit Mahmudtól még novemberben kaptam. Kérdeztem Hosny-t, hogy hogy’ lehet ez, hiszen az általam ismert muzsika líbiai zene, azt mondták. Hosny azt válaszolta, hogy ő biztos benne, hogy a deltából ered, s mivel arra sok cigány élt mindig is, szerinte a cigányok vitték egyiptomszerte szét. Ennyiben maradtunk.

Este kiültünk alexandriai jóginkkal a dahab teraszára beszélgetni az első üveg pálinkánk kíséretében. Sharafaldin – Hosny különös mesét mondott az óegyiptomi mitológiáról, melynek egyik része az volt, hogy az óegyiptomi mitológia a három azonos gyökerű világvallásunk bölcsője, hiszen a ma ismert bibliai történetek fellelhetőek benne. Nem emlékszem a szereplőkre, de próbálta megvilágítani az egyiptomi és a bibliai teremtéstörténet közötti párhuzamot. Meg arról mesélt, hogy minden minőségnek meg volt az istene. Isteneknek hívták őket, hogy megszemélyesíthessék a fontos életminőségeket és a természeti elemeket. Ezekről az istenekről, akiket emberi tulajdonságokkal ruháztak fel, pikáns történeteket találtak ki, melyeket zaftosan mesélgettek egymásnak az emberek.

Kérdezgetett felőlem is, miután Anyu már elment aludni. Bevallotta, hogy álmai között szerepelt a színház, de nem abba az irányba ment az élete, s lám én most tükröt tartok neki. Konzervatív kopt családból származott, és édesanyja elvárása szerint mérnöki tanulmányokat folytatott egy ideig, várva az adandó alkalomra, amikor útilaput köthet a talpára. Szabadságra vágyott, a szabad Európába. Pénz nélkül indult el, és húsz-harminc évig vissza sem jött. Svédországban kötött ki végül, s ott végezte el az antropológia szakot. Onnan valók az ismeretségei a különböző iskolákkal, fakultásokkal. Bennem is érzi a rokon szabad szellemet, mondta. Én is éreztem benne. Hívott, hogy látogassam meg utam végén Alexandriában, de nem mertem. Mert nőként mentem volna. És nem akartam nehezíteni a pszichológiai állapotomat. De már bánom. Rövid nekem az élet ahhoz, hogy ennyit hibázzak, hogy ennyiszer a könnyebb utat válasszam. Mert nem elég élesek és pontosak a megérzéseim. Ki akarok lépni a köreimből felfelé. Elég volt ebből. Kérem a kezet, ahogyan Said mondta a lemezboltban. Kérem a kezet, aki kihúz!

Said megkérdezte, hogy mit szeretek legjobban Egyiptomban.

— A sivatagot – válaszoltam.

— Ha hazamész, sírni fogsz, és visszavágysz ide.

— Biztos.

— Te szoktál sírni?

— Ritkán.

— Pedig az jó. Sírjál, ha szomorú vagy. Látom, hogy sokat vagy szomorú. Látom a szemeiden. Magányos vagy. Hogy élsz otthon?

— Sokat dolgozom. Felkelek reggel, és az első gondolatom, hogy mit kell ma intéznem, és addig tevékenykedem, míg el nem fáradok. Kivéve, amikor felesleges lelki gondokon tipródom.

— Pedig fontos, hogy mindennek megadd az idejét. Ha álmos vagy, aludj. Ha éhes vagy, egyél. Ha zenét szeretnél hallgatni, ülj le, és hallgass zenét. Ne siess sehová. Gondolj a sivatagra.