Anyu érkezése

Február 23.

Reggel jó fáradtan lerogytam a Dahabban szemben Mahmud barátommal, odaadtam neki a neki hozott datolyát, de el volt foglalva, mert érkezett egy fehér szakállas, sovány jógiforma szép ember hozzá, valami ügyeket elrendezni. Megragadott az ember nyugalma, tekintete. Amíg szobát keresett nekem, bementem a konyhába Fahridhez kérni egy teát, és ez az ember is odajött aztán. Fahrid szeretett volna velem beszélgetni, de azt hiszem, hogy nem tudtam, csak erre az emberre figyelni. Kiderült róla, hogy kulturantropológus, és hogy kopt. Több nevet felsorolt, amelyen szólíthatnám. A William a Sínain közkedvelt, Sharafeldinnek Indiában szólítják, az európaiak pedig többnyire Hosny-nak. Nekem a Sharafeldin tetszett, de nehezen tudtam megjegyezni. Felszabadító volt ezen a reggelen végre egy nyitott, tapasztalt, világlátott elmével találkozni. Mesélte, hogy most egy svéd iskolás csoporttal van itt, akiket egyhónapos kalandtúrára hozott Egyiptomba. Vitte őket Luxorba és Asszuánba, ahol az óegyiptomi mitológiáról mesélt nekik, aztán levitte őket Dakhlába tevegelni negyven tevével. Úgy szeretem, amikor a karaván úgy imbolyog alattunk, mint egy hajó! – mondta.

Meséltem én is, hogy merre jártam, s hogy most még a siwai tradíciók és élmények sokkhatása alatt vagyok. És arról is röviden, hogy ilyen fekete alakos képeket készítek. Kérdezte, hogy tudom –e, hogy ez az egész nikobosdi Szaud Arábiából jött át, s hogy három évtizeddel ezelőtt még alig voltak nikobos nők Kairóban. Viszont Siwában a beburkolás hagyománya sokkal ősibb, mint az iszlám. Élnek berber törzsek például Algériában fent a hegyekben, és ott a nők szabadon kendő nélkül járnak, és elég nagy szabadságot élveznek. A siwai hagyomány azokból az időkből származik, amikor rablóbandák fosztogattak sivatagszerte. Ezért építettek ilyen labirintusszerű várost maguknak, mert nyílt ütközetben alul maradtak volna, így azonban egyesével testközelből megölhették a betolakodókat. A támadók elrabolhatták volna szép asszonyaikat, ha fedetlenül kint mászkálnak az utcákon, s ezért dugták el őket. Az első állítás kézenfekvőnek tűnik, a második nem. Szerintem az asszonyokat pontosan olyan meggondolásból dugták el, hogy – mivel ilyen sűrű testközelségben éltek, látva a szűk utcácskáikat – valóban ne kívánják meg egymás gyümölcsét, s így elejét vették a veszekedésnek. Szerintem megvan ennek a logikája. Egy ilyen zárt közösségben, amiben annakidején éltek, helye volt ennek a hagyománynak ilyen forróvérű nép körében. Tagadhatatlan, hogy itt forróbb vérűek az emberek, mint nálunk. Az utcák pedig nagyon szűkek! Csakhogy ez a tradíció idejét múlta azzal, hogy Egyiptom részévé vált Siwa, hogy leköltöztek a szűk utcácskákból, s hogy Siwát immár a turisták hada ostromolja… vagy mégsem? E tradíció még egy ideig visszaszoríthatja náluk a vészesen és véglegesen betörni készülő globalizációt.

Azt is mondtam Hosnynak, hogy mennyire kemény az, hogy csak szűzen léphetnek a nők a házasságba, míg a férfiaknál ezt senki sem kéri számon. Mondta, hogy lehet, de házasság után már van, hogy titkos utakon járnak a nők. De ezt már nem folytatta, csak utalt rá, hogy ha szeretném, később még mesél erről. Mahmudnak sikerült úgy megfélemlítenie, hogy rögtön bűntudatot éreztem emiatt. De nem is adódott többet alkalom, amikor Hosny bővebben beszélt volna e titkokról. Később Sándorék Al-Quasr-ban említettek egy siwai esetet, hogy két nagyon fiatal szülői döntés következményeképpen összeházasodott, de hamar el is váltak, s hogy így egy elvált asszonynak több esélye volt olyan férjet keresni magnak, amilyet szeretett volna. Ez egy érdekes másik irány. Tehát lehetséges ez? Egy elvált asszonyt el lehet venni feleségül, nem gond már, ha nem szűz? Kinek tehetném fel ezt a kérdést? S egy elvált asszony az arcát is megmutathatja? Hiszen akkor van némi kiút számomra is, ha esetleg siwa-i asszonynak születtem volna...

Mahmud végül talált számunkra egy négyágyas szobát, s csak harminc fontot kért érte éjszakánként. Elhelyezkedtem, számítógépeztem, s vártam Anyu érkezését. Nem én lettem volna én, ha az indulást nem számolom el. Fél nyolcra volt kiírva a gépe, s tudtam, a buszút a reptérre egy óra. Ehelyett azonban épphogy félkor álltam fel a számítógéptől. Szegény még azt sem tudta, hogy megvagyok –e, jövök –e, mert sms-t nem tudtam küldeni, délelőtt pedig már nem vette fel a telefont. De a lényeg, hogy ötvenre befutottam, hanem a gépe meg korábban érkezett az előrejelzettnél, s így a vízumvásárlással együtt is negyed órát várt kint rám. Na, de azért nagyon örült nekem, az izguláshalmazoknak véget vetettünk. Taxisok hada rohamozott meg bennünket, de mondtam neki, hogy most buszozni fogunk, mert az sokkal olcsóbb és érdekesebb. Pedig szegény influenzás is volt, igazán megérdemelte volna, hogy hamar túl legyen a szörnyű kairói forgalmon. Ehelyett még a busz is kibabrált velünk, legalább negyed órán keresztül nem jött olyan, ami jó lett volna. Ahogy Zsuzsán sem, Anyun sem látszott, hogy megviselte volna különösebben egyelőre az itteni mentalitás és fejkendőzés. Azt mondta, hogy lát ebből eleget Európában is. A Dahab bejött neki. Este koccintottunk egyet a hozott három üveg pálinka egyikéből, s elsirattuk a két üveg Telekit, amit a vámosok kiszedtek a kézipoggyászából. Kár, hogy nem figyelmeztettem, hogy nem lehet alkoholt kivinni – mondta. Mit tudtam én! Az én kézipoggyászomat mindig kimerítette a sok technikai kütyü, s eszembe sem jutott alkoholt rakni melléjük. Bár novemberben aggódtam még az unicumok miatt, de mivel ügyesen megérkeztek, nem is gondoltam rá, hogy e hagyományt megváltoztassam. A lényeg, hogy a cikis dolgokat a feladandó poggyászba kell tenni, annak sokkal nagyobb az esélye, hogy nem kapják szét.

Megmutatta ruhaszerzeményeit, melyek kérésemre eltakarják majd a fenekét, s bemutatta Kati szekrényében turkált kék ingjét is. Megbeszéltük, hogy Kati biztosan örülni fog e fotónak:

Február 24.

Anyu a másnapot, de legalábbis a nagy részét, végigaludta. A PHD védése után úgy kimerült, hogy rögtön elkapta egy hasmenéses betegség, s utána jött ez az influenza. Ezek a szervezet segélykiáltásai a pihenésre. Nekem is jól jött, hogy nem akart rögtön várost nézni, mert volt elég dolgom a számítógépen. Többek között össze akartam fabrikálni Joëlnek közös alkotásunkat, mert ma volt a szülinapja, s este találkoztunk vele a Didos étteremben Zamaleken. Ő egy nappal később jött vissza Siwa-ból. Délután elmentünk beadni a képeket, de elromlott a gépük, és aznap estére nem sikerült kinagyíttatni. Tévesen úgy emlékeztem, hogy Joël süteményezni hívott meg bennünket a Didosba, így elvittem Anyut előtte a Felfela étterembe, ami a gyorsétterem mögött egy nem túl drága, de mutatós hely. Még a koreai srác dicsérte nekem. Bemutattam Anyunak a szokásos egyiptomi ételeket: lentillevest – azaz feles- vagy csicseriborsó levest, babot és falafelt rendeltünk. Mondta, hogy ez idő alatt ő sem fog enni húst velem, sőt, megpróbál leállni a tejről is, s ezt később szépen be is tartotta.

Taxival fél kilencre ott voltunk a találkozóhelyen. A taxis vicces volt, mert minden utcasarkon megkérdezte, hogy hol van a Didos, majd megállt egy más nevű étterem előtt, hogy megérkeztünk. Konstatáltuk, hogy biztosan nem ismeri a latin betűket, s mondtuk neki, hogy ez bizony még nem az; de a következő már tényleg az volt. Joëlék kint ácsorogtak a vendéglő előtt, mert várni kellett a helyre. Bent aztán kiderült, hogy Joëlék vacsorázni jöttek, és hogy itt csak tésztájuk van, és semmilyen édességük sincs. Italból sem volt választék, úgyhogy szégyenszemre alkoholmentes sört iszogattunk, míg Joëlék betolták a tésztájukat.

Momo, a barátja, nemrég jött vissza Kínából, így Joël a nagy fal egy darabkáját kapta tőle ajándékba. Tőlem csak ígéretet kapott arra, hogy másnapra kész lesz, amit neki szántam. Ezt a képet, mivel én nem vagyok rajta – ezt elbénáztam valahogy, most csak az ő kedvéért teszem fel:

Momót, mint minden egyiptomit, faggatni kezdtem. Őt éppen először az iskolarendszerükről, majd pedig a sorszolgálati kötelezettségről. Érdeklődésem hátterét az a két kérdés képezte, hogy hogyan lehet az, hogy Mahmud tizenhét évesen befejezte az általa highschool-nak nevezett középiskolát, illetve az, hogy milyen sor vár arra, aki nem megy egyetemre, és középiskola után viszik el katonának. Az utóbbira azt válaszolta, hogy míg az egyetemet végzettek számára a szolgálat másfél év, s azt is többnyire végzettségüknek megfelelő munkakörben töltik, addig a csak középiskolát végzetteket elvihetik akár három évre is, s ők azok, akik sokszor céltalanul álfelvigyázó szerepkörben egy-egy utcasarkon ücsörögnek. Nagyot nyeltem. Ettől szerettem volna megmenteni Mahmudot. Azt gondoltam, hogy ott vétette ő el, amikor nem reagált arra az ajánlatomra, hogy segíteném abban, hogy egyetemre járjon. Mit tehetnék még? – álmodozom. Férjül vehetném, és elrabolhatnám… Jól állna nekem egy fiatal fiú felszabadítása Egyiptomból, mi? Ez igazán tetszene nekem. Kitaníttatnám, s aztán majd harmincévesen, amikor már európaivá vált, elhagyna egy fiatal lányért. Még így is tetszik a történet. Nem bánom, csak tartalmas és szokatlan legyen! De mit tehetek, ha ennek a fiúnak az agya olyan ösztövér, mint másnak hetvenévesen. Te engem nem tanítasz! – vetette oda nekem egyszer. Ő tudja a frankót, és ha segíteni akarok, akkor úgy tegyem, ahogyan ő szeretné.

Joël fájlalta, hogy nem lehet ebben az étteremben borozgatni, de megbeszéltük, hogy a Dahab Hotel alatt veszünk egy üveggel, s ha lehet, felvisszük, és ott megisszuk. Meg is vettük a bort, de Mahmud nem engedte, hogy kibontsuk. Kicsit ücsörögtünk a porta körül még, majd rávettem Joëlt, hogy vigye el a hoteljébe, és iszogasson belőle. Hosszas unszolásra belement, de másnap nem teljesítette be romantikus tervét, miszerint a félig telt üveget visszahozza nekünk, s akkor mindketten úgy érezzük, amikor isszuk, hogy együtt borozunk.

Február 25.

Anyu a másnapot is végigpihente, én meg naplót írtam. Délután leugrottunk most a take away Falfelába, aztán a képekért, utána én bementem internetezni, ő meg vissza a hotelbe. Este hétre találkozó volt megbeszélve Joëllel a Samsz nevű ahwába, de én megint elhúztam az időt, mert a Talat Harb-on beültem internetezni Egyiptomban utoljára, s eleve alig hét előtt értem fel a Dahabba, amikorra Anyu meg lejött engem megkeresni, s valószínűleg a szomszédos internetezőbe ment be, mert elkerültük egymást. Végre elindultunk, s bár gyalog se lett volna messze, beszálltunk egy taxiba, hogy minél hamarabb odaérjünk. A taxis viszont nem tudta, hol van ez az ahwa. Állandóan kérdezősködött, de nem tudott neki senki sem segíteni. Akkor szóltunk neki, hogy most azonnal tegyen ki minket. Találtunk még egy-két ostoba taxist, aki anélkül, hogy tudná, tessékelt volna be bennünket az autójába, de az egyikhez mégis beszálltunk. Mondtam neki, hogy ’at the other end of the Talat Harb Street’, mire vagy negyed óra alatt sikerült visszakeverednie majdnem a Talat Harb Square-re. Ráförmedtem, hogy a másik vége, s végre beugrott a gyümölcspiac is, mint másik fogódzó. Az volt ui. a probléma, hogy a könyvet nem hoztuk magunkkal, amiben csak rá kellett volna böknünk a térkép megfelelő pontjára. A gyümölcspiacot már tudta, s így ügyesen, jó félórás késéssel befutottunk. Joël már jó ideje pöfékelhetett. Rendeltünk magunknak mi is egy sishát. Anyu hamar megunta, de nekem jól esett.

Utána felugrottunk hozzá megnézni a Hoteljét. Venice Hotelnek hívták. Hát nem cseréltem volna el a Dahabbal. Lehet, hogy az nem olyan turista negyed, mint ez, de sötét folyosóról nyílnak a szobák, és csak egy kicsi balkonja van. A gyümölcspiac sarkán vettünk egy adag tipikus egyiptomi kókuszos cukrosvizes süteményt, amit séta közben elmajszoltunk. Megmutatott az Orabi Square-en egy étkezdét, ahol nagyon olcsók a szendvicsek, azaz a választék nagy abból, hogy mit pakolnak bele egy pitába, s csak fél fontba kerül egy. Aztán tovább sétáltunk, és elmentünk egy GAD nevű étterem mellett, ahol lenyűgözött a módszer, ahogyan a rétestésztát nyújtották. Később, két nappal később, amikor beültünk ide Anyuval, megtudtam, hogy ezt hívják egyiptomi palacsintának, de nekem úgy tűnt, hogy palacsinta méretű rétestészta kreálmány alapját képezi a tészta, amit lendületes lengetéssel nyújtott egy srác papírvékonyra.