Expedíciók

Február 3-4.

Mára sűrű programot terveztünk. Délelőtt bebarangoltuk végre a szűk sikátorokat, s elképesztő helyeket fedeztünk fel.

Kettőkor már várt az autó, s vitt bennünket egy közeli beduin faluba, ami nem volt egyéb egyszerű lapos falanszternél, s ahol szőnyegeket készítenek, de minket a nők puha fekete kendője ragadott meg, s végül megalkudtunk négyre. Este pedig beteljesítettük nagy tervünket. Erik büszkeségére kimentünk a sivatagba éjszakázni. Nagy szél volt, elsőre kicsit vakmerő vállalkozásnak tűnt. Meglátogattuk őt, készülő házát és a hat tevéjét Bir El-Gebelen. Egy jó órát simogattuk az állatokat, különösképp Maya, a fiatal kétéves borjú volt nagyon bújós. Odajött és puszilgatott bennünket. Aztán nekivágtunk. Egy órai járásra találtunk egy medret, amiben tábort ütöttünk, s Julinak kitartó munkával sikerült tüzet csiholnia, míg én a hagymát és a padlizsánt készítettem elő.

Olajat nem hoztunk, s így sóval és vízzel főztem meg az ételt, de mivel nagyon éhesek voltunk, elfogyott. Julinak fájt a szeme, de a sok teától, amit megittunk, nem tudott ő sem aludni, s hallgatta, ahogy a teleholdnál éjszaka magányosan fotózgatok. Időzítővel és félperces expókkal sokáig tartott egy-egy többalakos kép elkészítése, de lenyűgözött a teleholdnál üldögélő szfinxek csendje. Két óra múlva hangokat hallottam a falu felől, s felszaladtam az egyik tetejére, de kiderült, hogy csak Ju jött meglátogatni. Nem volt kedvem aludni menni.
Éjjel elcsendesedett, majd megint feltámadt a szél, s reggelre jól lehűlt a levegő. Alig maradt valami ételünk, s azt is megettük a nagy út előtt. Elhatároztuk, hogy megnézzük az ormon túl a platót. Egész nap caplattunk, s a hegy egyre távolabb ment tőlünk. Bekötöztem a fejem, mint a beduin asszonyok, az arcom, szám is eltakartam. Nem volt kedvem leégni. Volt, hogy hosszú bandukolás után egy csúcsra értünk, s vissza kellett fordulni a völgybe, s kezdeni az egészet elölről. Felküzdöttük magunkat, Juli ment elől. A plató nem volt más, mint szürke kavicstenger.

A látvány nem érte meg a fárasztó gyaloglást. Ám kifeküdtünk süttetni a hasunkat és a popsinkat a napra. Valószerűtlen volt így a semmi tetején; a vakító napsütésben számomra nyomasztó is.
Lefelé sem volt egyszerűbb. Alig volt vizünk, pedig Erik a lelkünkre kötötte, hogy fejenként egy napra három litert vigyünk, nekünk mégis egy liter maradt kettőnknek az útra, de beosztottuk.

Abban az időben, amikor elindultunk, visszaértünk Erik házához, s a munkásokkal együtt minket is visszafuvaroztak a városba. Homda örült, hogy megkerültünk.


Február 5.

Reggel még utoljára ettünk egy Homda féle rántottakompozíciót, még elmentünk s bevásároltunk két vízhordó edényt a kerámiaműhelyben, s útnak indultunk Mohamed nevű sofőrünkkel Mut felé olyan utakon, melyeken sok volt várhatóan a rom és a látnivaló.
Az első megállásnál sikerült is nagyon szép képet készíteni, majd megálltunk egy gyönyörű türkiszzöld mecsetnél, és a következő faluban, a régi temetőnél kezdődtek a problémák.

Először, belátom jogosan, azt kifogásolták, hogy felálltam egy sír szélére – hiszen onnan jobb volt a látszögem. Juli is rossz passzban volt, nem értette, amit kérek tőle, rossz irányba fújta a szél a hangomat. Majd végül odajött a ’police’ és azt mondta, itt nem fotózhatunk. Faggatni kezdtek bennünket, miért viseli Juli a nikob-ot. Mondtam, mert én fotós vagyok, és szépnek találom a hagyományos muszlim viseletet. A fazon hümmögött, majd elment. Később Juli beszélgetett velük, amikoris az egyik megköszönte, hogy érdeklődünk Egyiptom és a vallás iránt, és ilyen messziről eljöttünk ide. Persze fotózni nem engedtek vissza.

A következő állomás Qualamut volt, egy hasonló régi városka, mint Al-quasr, de sokkal igénytelenebb, lepukkantabb állapotban. Többször hozzánk csapódtak a helyi lánykák, érdeklődve szemléltek minket a lakók, hisz erre ritkábban téved fehéregér.

A legnagyobb élmény az volt, amikor az egyik utcácska egy szűk, takaros, tiszta, hagyományosan formált udvarban végződött. Épp csak le akartam kapni a látványt, de előjött a ház népe, öregnéni, öregbácsi és a szintén koros lányuk. Láthatóan nem voltak itt gyermekek. Mivel teát nem akartuk elfogadni, mandarinnal kínáltak bennünket, én pedig húzattam velük tarot kártyát. A fiatalabb asszony a Papnőt, az öregnéni a Királynőt, az öregbácsi pedig a Földanyát húzta. Nem beszéltek angolul, de egyiptomi arab kisokosommal lefordítottam nekik a kártyák címét.

Majd újra megálltunk egy régi temetőnél, ahová már Mohammed is jött velünk fotóalanynak, de a kép végeredménye, végállapota előtt megint leállítottak bennünket. Nem értettem, mi folyik itt. Jó, nyilván a temető szentségét sértettük, de most semmit nem tettem, tettünk, csak éppen szerettem volna egy szép képet készíteni. Dühös voltam, de megtanultam már elfogadni, hogy örüljek annak, ami sikerül. Így ma egy kép lett igazi, a legelső, s ennek örültem.

Végül megálltunk egy forrásnál, s Mohameddel együtt megfürödtünk benne. Itt nem volt kiképzett medence, csak a természet által képzett mederben bugyborékolt a víz, s ha odamentünk, ahol bugyborékolt, elkezdett lefelé húzni a híg iszap. Persze sofőrünk fantáziája beindult látva az európai feredőző lyányokat, de mit bántuk mi, legalább szereztünk neki izgalmas perceket.
Végül Mutban benéztünk a rendőrörsre, ahol Homda letelefonálta egy kackiás vidám rendőrbácsival, hogy nem kérünk rendőri kíséretet. Az tiszetesúr rém boldog volt, amikor fotózkodni kezdtem. A szállás itt a Gardens Hotelben jó, de nem oly szívélyes, mint ahonnan jöttünk.
Lementünk az utcára éttermet vadászni, s valaki megfogott bennünket, és elvezetett az apja éttermébe. Ott találkoztunk egy spanyol párral, akik még Kairóban autót béreltek, s azzal járják be az oázisokat. Nem engedték meg, hogy a szimpatikus asztalhoz üljünk, mondván: ott az egyiptomiak ülnek. Az étel száraz volt és drága, de elszórakoztatott bennünket a tulajdonos másik fia, desertfox, aki mindennek elmondta magát, masszőrtől túravezetőn keresztül zenészig, de biztosan igazat mondott. Engem igen kedvesen Virágsivatagnak keresztelt el. Ez a név nagyon tetszik. Aztán ott lógott mellettem az internetezőben, ahol valami rémes lassúsággal töltöttem fel a blogra a képeket, úgyhogy közben megmutogattam neki a netről egész munkásságunkat. Végig ott duruzsolt a fülembe, teáztatott, s mesélt intim részleteket az életéből…